Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem

A múltat kutatom, élek a jelenben, igazán bízom, egy sokkal szebb jövőben!


Oh, természet

Csodálatos vagy oh, természet!
S ha a költõt megigézted,
próbára teszed õt, s nyelvét;
vajh' megfesté-e a valót,
mely megmutatja szépséged?

 

 

Rigónász

Rigószüle készüle
édes tavaszi nászra;
önfeledten fürdőzik
a jeges víztócsában.
Csalitosban, ágak közt
daloló párja, várja.

Tavasz surran a fagyban,
s hajnal szitál ezüstöt;
rigóéknál ilyentájt
mama, fészken ücsörög.
- Csönd, mihaszna verébnép,
ti flörtöltök, én költök!

- Ez kikelet, meglehet,
így a csélcsap verebek;
felrebbennek nagy a zaj,
szemtelenek, mint legyek.
Érkezik rigópapa,
- mama, adj nekem helyet.

Fagy, kelletlen szelel el,
tojáshéjak repednek;
bújnak elő szép sorban
csupasz rigógyerekek,
alkonytájt rigótrilla,
terhet, gondot feledtet.

 

Jégbontó hava

Midőn Jégbontó hava kopogtat,
dermesztő a februári reggel.
Égre, földre zúzmarát varr a fagy,
ágakat díszít kristálygyöngyökkel,
s a tájra csillogó pernyét szitál,
misztikus, akár jégbe zárt világ.

Misztikus, akár jégbe zárt világ;
zuzmóból szőtt csipkerózsa-álom.
Megannyi jégcsap csüng alá, mint lián;
napherceg nincs a látóhatáron,
hogy fitogtatná sugárzó erejét,
Majdan csókjától rianna e jég.

Majdan csókjától rianna e jég,
hangja messze űzné el a telet;
hóvirág nyújtná’ szerényen fejét,
s álmából ocsúdna a természet.
Boldog Asszony! Mutasd mosolyodat,
midőn Jégbontó hava kopogtat.

Kékcinege

Picinyke kékcinege;
gondosan figyel jobbra,
azután pislant ballra;
majdan csőrébe fogva,
törött dióm felkapja,
s elrepül messzi vele. erből megy óceánba,
Nap felkapja, s lesz vízpára.
Vízpárából felhők lesznek,
Felhőkből meg esőcseppek.

 Vízcseppek


Mélyből törő apró cseppek,
Keskeny érben gyülekeznek.
Csermely rohan velük tova,
Sodorja mind, patakokba.

Árok mélyén patak kúszik,
Majd a folyó ölén úszik;
Folyó sodra viszi messze,
Kanyarogva a tengerbe.

Tengerből megy óceánba,
Nap felkapja, s lesz vízpára.
Vízpárából felhők lesznek,
Felhőkből meg esőcseppek.

Esőcseppek hullnak földre,
Belebújnak szomjas földbe.
Keskeny érben gyülekeznek
Mélyből törő apró cseppek.


A négy fõ elem

 

Nézd, és csodáld milyen szép.
A légben a végtelen,
A bárányfelhõ fent a kék egen,
A vakítóan tündöklõ nap fénye,
A szivárvány összes színében,
A levegõ,
Mint életet adó elem.

 

Nézd, és csodáld milyen szép.
A hó födte csúcs orma,
A rengeteg erdõ színes lombja,
A róna és a mezõ mily végtelen.
A szántó, hol terem az élelem,
A föld,
Mint életet adó elem.

Nézd, és csodáld milyen szép.
A lángok fürge tánca,
A csillogó parázs pattogása,
A bársonyos, izzó, puha melege.
Villanó szikrák, mint ezernyi szem,
A tûz,
Mint életet adó elem.

 

Nézd, és csodáld milyen szép.
A csermely csobogása,
A folyóvíz csendes rohanása,
A tengerhullám játékos taraja.
Milliónyi cseppje alatt verem,
A víz,
Mint életet adó elem.

Nézd és csodáld, de közben ne feledd.
Felkorbácsolt erejük kegyetlen lehet.
Tornádó pusztítását,
Fagyos leheletét levegõnek,
A föld megrázza magát,
Mitõl városok romba dõlnek.
Mindent porrá égetõ
Kénköves poklok perzselõ tüze,
Medret hagyó patakok,
Zajlófolyók, bõsz tengerek vize.
A levegõ, a föld, a tûz és a víz,
Ha látásból is…, mind jól ismerem,
Ne feledd! Õk a négy éltet adó elem.

 

Madáretetõ

 

Téli fehér reggelen,
csicsergésre ébredtem;
füleim mit hallanak,
sírnak a kismadarak.

Nézek ki az ablakon,
mi lehet a baj vajon?

Csillog fa, bokor, avar,
mindent szikrázó jég takar;
szegény kicsi madárkák,
egyre csak hajtogatták:
-Nincs már sehol mit enni,
jégen, éhen fogunk veszni.

 

Sehol báb, sehol atka,
a fagy, mind betakarta. -
Piciny csõrük bár hegyes,
de minden vastagon jeges.
Rigó néz keservesen,
étket kellene, leljen.

 

Erõs csõre, mint csákány,
nem hatol át jégnek hátán.
Nyomban kertbe sietek.
eledellel etetek;
jön a köszönet dalban,
örömóda zeng a bajban.

A kis keszeg

 

Kicsi keszeg megszületik
sok, sok ezred magával,
rögtön arról elmélkedik,
mikor lesz már jó nagy hal.
- Talán, nem olyan hamar.

 

 Anyját kérdi nagy komolyan:
"Mi leszek, ha nagy leszek?"
Hozzá teszi azon nyomban:
"Azt ne mondd, hogy nagy keszeg,
kit megesznek az emberek.

 

Nem akarok keszeg lenni
elegem a nyomorból,
nem tudok majd szabadulni
a rablóhal gyomorból,
s a papa biztos megorrol"

 

Így nyelvel õ folyton folyvást,
miközben elmélkedik,
nagy, hosszú csõr, kis csobbanás,
délceg-kócsag elnyeli,
mert õ a kicsit szereti.

 

Vén Hold

Éjben fénylõ égitest,
te pajkos égi lény;
igazán te tudhatod,
mi rejlik szívünknek
legmélyebb rejtekén.

 

Sok-sok apró csillag gyúl,
mint ezernyi gyertyafény;
pulpitusról nézed,
akár nyitott könyvet,
hogy ébred a remény.

Sandán ott vagy mindenütt
függönyök redõin át;
meglesed a szerelem,
s a keserû magány,
féltve õrzött titkát.


Árnyékodban láthatod
koldusnak örömét;
hajléktalan nyomorán
miként üríti ki
kannája gyönyörét.

 

Hajnaltájban bökdös
a kacér napsugár;
halvány már mosolyod,
nem teregeted ki
minek tanúja voltál.

 

A havasi gyopár


Fent magas hegyeken,
Két-háromezer méteren,
Merre madár is ritkán jár,
Ott él sziklák közt szerényen,
A kis havasi gyopár.

 

Mérete nagyon kicsi,
Úgy öt -tizenöt centi;
Színe szürkésfehér, filces;
Napfényében csillámoló,
Selyme, szikrázón fényes.

 

Virágának látszatát,
A felsõ levelek adják;
Kosárkákba tömörülnek,
Porzó egységet alkotnak,
Minek rovarhad örülhet.

A kis törékeny virágot,
Mit ember nemigen látott,
Nem bántja szél, sem zivatar;
Káprázatos fénye miatt,
Megleli az éhes rovar.

 

Csillogásnak fényét adja,
Millió légbuborékja;
Levelén a szõr egysége,
Vakítóan tükrözõdik
A nap csodás fényében.

 

Megtapad a kõsziklákon,
havasokon, bércen, hágón;
Ki nem látta, s nem simogatta,
Mi maradt ki életébõl,
Nem is nagyon tudhatja.

Március

/Kikelet hava/

 

Már zeng az ének:- nyitni kék,
így dalolnak a széncinkék;
kikelet hava érkezett,
rügyet fakaszt a természet.
Felpezsdül az ifjúi vér,
büszke forradalmat ígér.

 

Pitymallik az alvó határ;
paplan alól kikandikál
búza-és az árpatenger,
zöld szõnyege mindent elnyel.
Hóvirág bont fehér szirmot,
szégyenlõsen örömhírt hoz.

 

Szerénykedõ kék szirmocska,
bokrok alján kis ibolya;
tavasz jöttét hirdeti õ,
s a dalos rigó-menyegzõ.
Fészkére száll, megérkezett,
nem késhet a gólya-kelep.

 

Terhet cipel három ember,
zsákjuk telve sok meleggel,
Sándor, József és Benedek
öntögetik a meleget.
Búcsút mond kikelet hava,
fél lábbal már az ablakban.

 

Április
/Szelek hava/

 

Április, ez ifjú bolond,
akár habókos tinédzser;
szelek hava esõt hozott,
minden zugot széllel bélel.
Esõ esik, szél fújdogál,
Nap süt:- ilyet ki látott már?

 

Süvöltenek böjti szelek,
olykor fagyos a lehelet;
veréb gubbaszt eresz alatt,
havas esõ arcokba csap.
Sarkából fordul a világ,
a természet Napért kiált.

 

A böjtnek már vége szakadt,
bekopogtat húsvét napja;
Rómát megjárta a harang,
Isten fia feltámada.
Megszentelve sonka, tojás,
másnap jön a locsolkodás.

És ha az Úr úgy akarja,
Nap korongját égre varrja;
cseresznyefa tüll ruhában,
fürdõzik a napsugárban.
Irigyelve a gyümölcsfák,
õk is felöltik e pompát.

 

Május
/Ígéret hava/

 

Szerelmeknek áldott fészke;
kedves május, mit ígérsz te?
Bõséget vagy szegénységet?
Võlegénynek arát, szépet?
Lángra gyújtod a szíveket,
s nyitogatsz virág kelyheket.

 

Jácint, nárcisz és orgona,
édesanyák szívéhez kulcs;
nem születhet oly mostoha,
kinek ettõl könnye nem hull.
Május elsõ vasárnapján,
köszöntjük az édesanyánk.

 

Égiek, ha esõt adnak,
meghálálja föld anyácska;
aranyat ér, s minden magnak
szárba szökken a csírája.
Bõvében lesz majd a kenyér,
jól lakhat mind, ki nem henyél.

 

Sok szépet ad e május is;
de mielõtt elbúcsúzik,
köszönti a gyermekeket,
mulathat a kicsiny sereg.
S hõseinket magasztalva
siet tova ígéret hava.

Tavasznak ismérve

 

Hûs tavaszi szellõ járja, rõt pírt festve arcodra,
Bár-már gyengéden cirógat a fénylõ Nap sugara.
Langyos meleg olvasztja a cseppnyi hókristályokat,
Csörtetve robog tova, a megáradt hegyi patak.

 

Zsörtölõdõ aggastyán tél, hátára batyut kötött,
Bõszen fagyot lehelve, porrá jegelte a ködöt.
Morcos barnamackó-anyó barlangból kivánszorog,
Álmosan nyújtózik, közben üres, nagy gyomra korog.

 

Násztáncot jár kis gerlepár, a szürke hím búg, dalol,
Fán hû párja, rügyes ágra, fészkét rakja gallyakból.
Rian a jég, lassan eggyé lesz a fénylõ víztükör,
Felszínén sok apró pikkely, csillámporként tündököl.

 

Erdõ ébred, szántót, rétet kelti téli álmából.
Milliónyi vándormadár úton van már valahol.
Színpompát ölt a kikelet, feladja a zordon tél,
Gyászruhájú varjak hada hét határba visszatért.

 

Szemérmetes kis hóvirág, a fejét földnek hajtja,
Aljnövényzet ékes dísze, a szerény kék ibolya.
Selymes barka lágy virága fûzfavesszõ ágán ring,
Rigó rikkant, párját hívja, meglátva a hajnalpírt.

 

Éltet adó fény lesz úrrá a rút sötétség felett,
Napról napra átjárja a boldogság a lényedet.
Ereidben véred lüktet, itt a tavasz, már érzed,
Hamvából kél újéletre, elhalt fõnixi éned.

 

A szomorú fûzfa

 

Szende, szomorú fûzfa,
mint búsuló árva lány,
könnyezve álldogál
szelíd kicsiny tó partján.
Sûrûn lehajló ágai,
mint árva lánynak haja,
vézna levélkéje
vélt fájdalmát siratja.

Szomorúság jelképe,
egy földbõl sarjadt sóhaj,
levelén harmatcsepp,
a szívbõl jövõ óhaj.
Minduntalan siratja
a búját nagyvilágnak,
könnycseppjei talán
mind igazgyöngyé válnak.

 

A fekete bodza

 

A májusi napnak
fénylõ sugarában
virágzik a bodzabokor
fehér ruhácskában.

 

Mint, álruhás grófnõ
csipkés napernyõje,
az út menti csalitosok,
s lombos erdõk dísze.

 

Százezernyi piciny
fehér kis csillaga,
sárga porzócskái miatt
tört fehér a látszata.

 

Illata bódító,
keserédes, mézes,
megtölti a levegõt
és az egész környéket.

 

Csöppnyi élõlények,
mind kik megéheztek,
muskotályos illatára
csábosan röppennek.

 

Nem vihetik ingyen
az édeskés nektárt,
apró lábacskáikkal
még be kell, hogy porozzák.

A növénynek násza,
szerelem izzása,
csak a beteljesülés
hõn áhított vágya.

 

Megtermékenyítve
ott a marad bibe,
szirmai lehullnak,
a gyönyörnek itt vége.

 

Gyümölcse, virága
egy vitaminbomba,
fránya kórok gyógyítója
évszázadok óta.

 

Január
/fergeteg hava/


Kezdõdik az új esztendõ;
elkél a sapka, sál, s a kendõ,
hosszúnadrág, meleg csizma,
pulóvernek kapucnija.
Kell még egy jó meleg kesztyû,
s jól jönne egy vastag bunda.

 

Hóban gyorsan siklik a szán;
csengõ csilingel csikó nyakán,
szikrát szór patkója sarka,
kandalló a fát felfalja.
Füstje gomolygó, kékszínû,
karcsú kéménybõl kibújva.

 

Jégcsap hízik hajnaltájban;
reggelije csak ködpárna,
csattog nappal fénylõ foga,
éhen marad nincs vacsora.
Õkelme hegyes akár tû,
de vízzé válik majd újra.


Fergeteg hava odább áll,
fagy veszi kalapját, s meghátrál;
lanyhuló a szorítása
szegény ember rég ezt várja.
A tél még hosszú életû,
szükség van a nagykabátra.

 

Beköszönt a tél

 

Õszt idéz a kezdeti tél.
Fák ágáról mind útra kél
a sok szép színes falevél,
cudar hideg, lám ideért.

 

Dacolva az elemekkel,
szembeszáll a faggyal, jéggel,
nem törõdik kemény téllel,
gally hegyén egy levél székel.

 

Egyedül ül szegény árva,
hasonlít egy múmiára,
kapaszkodik mindhiába,
szél veszi fel a hátára.

 

Hó takarja be a kertet,
rõt avart és falevelet,
aludni tér a természet,
hosszú álma jót ígérhet.

 

Bársonyos paplanja fehér,
cinegéknek biza, kemény,
étket lelni, hej, ma nehéz.
bús énekük avarba vész.

 

Piciny csõrrel kopogtatnak,
áttörik a fagyott havat,
bábot, lárvát felkapkodnak,
élik szorgos napjaikat.

December

/Álom hava/


Elszenderült a természet,
kósza kis cinkék zenélnek;
halkul egyre a madárdal,
s tél a hegyre hósapkát varr.
Esõcseppbõl lesz hópihe,
advent napja is eljöve.

 

Ha mikulás szánja repül,
gyermek arcára fény derül;
telve cipõ és a csizma,
persze csak akkor, ha tiszta.
Hogy ha hó fedi a tájat,
fogd a szánkót, s korcsolyádat!

 

Kopog a fagy, fõleg reggel,
birokra kél az öreggel;
Máriának Jézuskáját,
a megváltó jöttét várják.
A szeretet ünnepére;
Szent Karácsony éjjelére.

 

Hó csikorog talpak alatt,
az óévnek vége szakad;
vidám mámoros szilveszter,
poharak telnek pezsgõvel.
Üt a templom nagy harangja,
így köszön el: - Álom hava.

Az örökzöld borostyán

 

Nedves, sáros sarujában
gang végén a nyári meleg;
Napnak már csak fénye van,
s az éjszakák oly hidegek.

 

Erdõk, bokrok, cserjék lombja
díszes ruhákban enyeleg;
ám tudják jól, hogy eme pompa
kérész élttel elveszett.

 

Nem így az örökzöld borostyán,
ki nászát éppen most üli;
világoszöld gömb virágát
nektár méze felüti.

 

Émelyítõ kis szirmain
dongók, méhek, darazsak,
szõrös, cingár lábacskáik
virágportól duzzadnak.

 

Szorgos munka tán tavaszra
meghozza a gyümölcsét,
mely kicsiny madár tápláléka,
s lombja: - rejti majd fészkét.

 

Õszi fuvallat

 

Látogatóm szerény alkat,
kellemes, gyengéd fuvallat.
Különc kis vendég lehet õ,
ablaknak rését keresõ,
lénye csodás, elõkelõ.

 

"Ismersz régrõl bizonyára,
õsznek lennék gardedámja.
Leheletnyi szellõ vagyok,
parkotokban rendet rakok,
rám szabták e feladatot.

Az indián nyár velem jár;
míg cirógat a napsugár,
lehullnak a falevelek;
belõlük én ágyat vetek,
hol elpihen a természet.

 

Paplana lesz a rõt avar,
mit hópihe is betakar.
Tennivalóm ott ér véget;
ezt követõn hazatérek,
szorítok a téli szélnek.


Eltávozom, ahogy jöttem,
minden rést zárj be mögöttem.
Jön december zord hidege,
fagyot lehel üvegedre;
várj áhítva a Kisdedre."

 

Õszi képek

 

Hullik a fáról a sárga levél,
Ökörnyállal nyargal az északi szél.
Tûnik a nyár, búcsúzik melege,
Itt van az õsz s vele dér hidege.

 

Hajnali ködben a fagy tekereg,
Hûs harmatcsepp fûszálon didereg.
Elkél a sapka, a sál, a kabát,
Ernyõ a kézben igaz jó barát.

 

Ég peremén szürke zordon felhõ,
Fut szontyolodva a vénlõ idõ.
Messzire száll minden vándormadár,
Varjak hadától hangos a határ.


Talp alatt rõt avar nyögve jajong,
Templom harangja egy estimát kong.
Lassan a természet aludni tér,
Hó takarót terít rá majd a tél.

Lilaakác

 

Szeszélyes kis április
menyegzõjét várja,
Lila ruhát ölt magára
fenséges arája.

 

Megülik az esküvõt,
nagy a dínomdánom,
Dongó, darázs, méhecske,
mulat a nektáron.

 

Pilleszárnyán jõ az alkony,
illatfelhõ száll,
Szerény, szende menyasszonyra
nászéjszaka vár.

 

Fátyol mögül kémlel a hold
mosolygós arca,
Titkok titkát kulcsra zárja
fénylõ pitvarába.

 

Böjti szelek viszik messze
nászi köntös szirmát.
Beteljesült szerelemnek
õrizvén csíráját.

 

Zöld kelmét ölt az újasszony,
vége már a násznak,
Ágvégeken szivarra gyújt
kérkedõn a násznagy.

 

Õszi képek II

 

Gyümölcsöket érlelt a nyári nap;
Megteltek a kamrák, s a magtárak,
Nektár cseppen présekbõl kádakba;
Nyújtózik az õsz téli ágyába,
Rõt avar-paplant terít magára.


Kúszik a Nap, de nem jut magasba;
Erõt vesztve hull a horizontra.
Dél felé jár minden vándormadár,
Dértõl csillog a sárguló határ;
Hegyi legelõkrõl baktat a nyáj.

Szél hárfázik a csupasz ágakon;
A kezdetektõl fogva így vagyon.
Éj-ködre fagyot lehel a hajnal,
Frigyre lépünk kabáttal, kalappal;
Parkunkon osztozunk a varjakkal.

 

Nappalunk rohamosan kopni kezd;
Éjszakánk egyre terebélyesebb,
Didergõ estnek vacog a foga;
Szíve szerint kéménylukba bújna,
De mindegyiket a füst uralja.

 

A változó évszak csupa varázs;
Fogadd el kincsét, mit jó szívvel ád.
Gazdagságával táplál és éltet;
A kamrák a magtárak megteltek,
Közel a tél: - kályha ont meleget.

 

Széncinege

 

Jégcsapokat hizlal a fagy,
nagygondban így a madárhad;
mindent hó és jég fedett be,
szükség lenne friss étekre.

 

Kicsiny, színes, pelyhes élet,
erkélyemre be-betéved;
körbetekint, bár nem tolvaj,
elillan egy szem tökmaggal.

 

Visszatér, de nem egyedül,

kis csapatba belevegyül;
Kincsõ-Kincsõ, párját hívja,
csõrében mag, így száll tova.

 

Most párjával együtt jönnek,
mind a ketten megörülnek;
napraforgó, tökmag, dió,
madárbegynek mind, ami jó.

 

Sárga mell és fekete fej,
széncinege dalt énekel.
Meghálálja majd az étket,
rovar, hernyó, nyáron félhet.

Fény születik
/2011. december/

 

Decemberi napforduló fagyos éjén,
a sötét felett gyõzve,
újjászületik a fény.
Örömtüzek gyúlnak a magaslatokon,
erõsödve hitében
feléled a Kárpát-hon.

 

Lobogó máglyáknak szikrázó fényében,
táltos doboknak hangja
messzire száll az éjben.
Fohász és könyörgés dallamba ágyazva,
megszólítva mind sorban,
az elemeknek anyja.

 

Már-már csak parázslik máglyák fénylõ tüze,
körben állók kérését
mindnek a szíve szülte.
Nem sejlik fel egynél sem az önös érdek,
nemzetünk fiainak
élhetõbb éltet kérnek.

 

Hamvában a parázs, nem pattog a szikra,
búcsúként az ölelés
hitük magasba szítja.
A kívánság nem nagy, - bor, búza és béke,
áhítattal bíznak mind,
egy igaz, szebb jövõben.

 

Fagyos téli éjjelen

 

Fagyos téli éjszakában,
mikor a hold didereg;
felhõpaplant húz magára,
csak így bírja a hideget.


Jégcsap csüng az eresz alján,
szikrát szór, mint kovakõ.

Nyújtózkodik, igen falánk;
sudár véknya, vajh' hova nõ?

 

Karcsú kémény, házát õrzi,
pöfögve gyújt pipára.
Bár süvegét még hó födi;
az elillan, mint ködpára.

 

Csend borul a kis házakra,
köztük fagyos szél zizeg.
Jégvirágot szór hajnalra,
ablakokra a zord hideg.

 

Tavaszlesen

 

Meglesem a pajkos játszadozó napot,
Ködös szürkeségbõl, már pózolón ragyog;
Langymeleg sugara gyengéden cirógat,
Tél Úr feladta, de foga még csattogtat.

 

Meglesem a tavaszt, meglepve enyeleg;
Fehér paplan alatt szerelembe esett.
Hóvirág kedvese frigid, nemes fajta;
Nászuknak tanúja szerény kis ibolya.

 

Meglesem a fákat, mint nevelnek rügyet;
Hogyan fedik újra meztelen testüket.
Önfeledten dalol rajtuk madársereg,
Hajnali rigófütty a tavaszi egyveleg.

 

Meglesem a búgó, nászt ülõ gerléket;
Pernyeszín ruhában keringõt lejtenek.
Néhány száraz ág a hõn áhított fészek,
Leáldozó nappal,… õk álomra térnek.

 

Meglesem Földanyát, hogyan szül életet;
Vajúdása nyomán újul a természet.
Bontják szép szirmukat virágok ékesen,
Üdvözlik a tavaszt szivárványszínekben.

Téli csoda

 

Farkasordító a hideg,
Jeget hizlal vizek felett,
Hó takarja be a mezõt,
Szél reguláz viharfelhõt;
Közben kavarja a havat,
Rakva magas torlaszokat.

 

Toll borzolta madársereg
Sûrû bokrok közt didereg;
Csendesül a szél haragja,
Felhõ, vánkosát bevarrja,
Lassan tûnik el az égen,
S mosolyog a nap szerényen.

 

A didergõ pelyhes népek
Legott étek után néznek;
Lám, a cinkegombócokra
Rászállt két kis õszapóka.
Csip-csip, csip-csip, csiviteltek,
Faggyús magvat csipegettek.

 

Magvakkal telt az etetõ,
Torkos verébhad is megjõ,
Csõrük élesen cserfel,
Zsémbesek, mint a vénember,
Az eledelt széjjelfötrik,
Sokszor kérdem: megérdemlik?


De hát a veréb is madár,
A kis cinke is idejár,
És Isten teremtménye mind.
A természet okozta kínt,
Enyhíté kicsit az ember.
Ajándék e látvány; tedd el, szeretettel!

Február
/Jégbontó hava/

 

Lépteitõl rian a jég,
messze hangzik a határba;
a vidék még ma is alél,
medve cammog, nem vaktában.
Fürkészve lesi árnyékát,
vajon a tél már odébb állt?

 

Suttog a nap: "Medve koma
tudom, éhség gyötri gyomrod;
de bújj vissza barlangodba,
pihenj kicsit, majd én szólok."
Bár a medve éhes nagyon,
nem lakomázik farsangon.

 

Fagy derekát be nem adva
sakkban tartja az éjszakát;
de jégbontó ezt nem hagyja
sutba dobja a jégruhát.
Megszelídíti a fagyot,
s megolvasztja a jégcsapot.

 

Telet ûzni busók jönnek
érdes hangú kereplõkkel;
örömódát zeng az ének,
Nap lejt csárdást a felhõkkel.
Legyen a tél bármily makacs,
lassan elenyész: - hó, s a fagy.

Tavaszi zsongás

 

Rügyfakadás mikor eljõ,
Harsog a rengeteg erdõ,
Szarka csörög, üli nászát,
Fa tetején rakja házát.


Remeg a csalitos ága,
Rajt fütyöl rigónak párja,
Hívja, hogy készen a fészek,
A tojások mind beleférnek.

 

Búgva dalol kicsi gerle,
Kedvese víg táncot lejtve
Körbeforog csupasz ágon,
Elkotlik, nincs mire várjon.

 

Avarban perceg a tudat,
Bogarak törik az utat,
Virágok fejüket nyújtják,
Hivalkodón a kis buják.

 

Ébred a természet végre,
Hiszen a télnek már vége,
Sutban a hófehér ködmön,
Új élet sarjad a földön.

 

Június
/Nap- Isten hava/

 

Pipacs virít a földeken,
s kéklik a kis búzavirág.
Õz gidácska már eleven,
szarvas is nógatja fiát.
Vadat rejt a lombos erdõ;
madárdalt susog a szellõ.

 

Szertelen a gyermekzsivaj,
mindjárt vége a tanévnek;
a tanterem lassan kihal,
elballagnak mind a "vének".
Terhét vesztve minden diák,
felejtheti az iskolát.

 

Nyárelõn a napnak heve
végzi munkáját szüntelen;
érik barack, meggy, cseresznye,
fütyöljön mind, ki szüretel.
Búza-körte, nyári alma,
mind e hónap ajándéka.


Nap- Istennek ékes haván
Péter és Pál nem henyélhet;
élesítik már a kaszát,
s lesz helye az új kenyérnek.
Arany búza, árpa magva
kívánkozik magtárakba.

 

Beköszön a nyár

 

Fénylõ Nap-Isten haván,
mikor beköszön a nyár;
szomjúhozik a határ,
kókadt természet
frissítõ záporra vár.

Viharfelhõ közeleg,
port kavar a fergeteg,
csapra veri az eget,
a sötétségbõl
lám az esõ megered.

 

Permete szivárványt szõ;
nedve éltetõ erõ,
párás hõség rekkenõ
és mikor szakad,
kézbe kél az esernyõ.

 

Felüdül a természet,
virág kelyhe feléled,
döngicsélnek a méhek,
kaptár-odúkba
gyûjtik az édes mézet.

 

Mikor elszunnyad a Nap,
Hold az égre felkaptat;
csillaglámpások gyúlnak,
majdan hajnalra
gyöngyharmatot vajúdnak.

 

Július
/Áldás hava/


Felizzott az égi kazán,
földre ontja a meleget;
nem áldás e nagy szárazság,
esõ csak itt-ott eseget.
Szomjúhozná föld a vizet,
már-már só veri a sziket.

Városlakók, verejtékben
fürdõznek az aszfalt-prérin;
kiürül az utca délben,
eme hõség már-már szédít.
Forró testét víznek adja
népek apraja és nagyja.

 

Késõbb esõfelhõk jönnek,
takarják az izzó Napot;
könnyebbülést hoz a földnek,
ha égi esõ záporoz.
A zivatar bár goromba,
de a rögnek szomját oltja.

 

Isten kegyelmében bízik
jószág és a földnek java;
gazda szemeitõl hízik
minden állat az udvarban.
Míg kecsegtet Áldás hava,
bõvén jut majd az asztalra.

 

Augusztus
/Kenyér hava/

 

Egy róna szülte délibáb
lebeg messze a pusztában;
tikkadt gulya oltja szomját,
s kérõdzni kezd úgy déltájban.
Hórihorgas gémû kútnál
falatoz szûrén a gulyás.

Malom foglya lett a búza,
hengerek között õrlõdik;
finomlisztként csak kihúzza,
míg zsákruhában megszökik.
Kenyér lesz belõle, omlós,
haja arany és ropogós.

 

Szent Istvánnak ünnepére
átöleli színes szalag;
fehér asztal legszebb éke
piros, fehér, zöldben hallgat.
Áldott legyen minden morzsa,
és az Úr, ki ezt megadta.

 

Lassan vége lesz a nyárnak,
érik dolognak gyümölcse;
ami kedves szemnek, szájnak,
azt babusgatja föld öle.
Kenyér hava így köszön el,
s hamarján a szüret jön el.

 

Bekopogott az õsz

 

A minap egyik hajnalon
ismét bekopogott az õsz
résnyire nyílt ablakomon.
Fején ezerszínû kalpag,
melynek gazdag kavalkádja
betölté a végtelen teret;
fülembe súgta, - megérkezett,
ezzel vígan elszelelt.

De már láttam, mint hírnököt,
amint ült fáknak ágain
megbújva levelek között.
Éppen társalgott a széllel,
közben levéllel birkózott,
ki hamar megadva magát;
s bár félve engedte ágát,
lebegve a földre szállt.

 

Lent, már hevert több áldozat.
Apróra törött csontjaik
percegõ hangon ropogtak,
mikor sétált rajtuk az õsz
gyékénybõl szõtt mamuszában,
szemlélve takaró avart.

- Elég meleg lesz ez alatt?-
Motyogta, s továbbhaladt.


Szeptember
/Föld- Anya hava/

 

Festõ mester a szeptember;
igézõn bánva ecsettel,
palettáján ezeregy szín,
lombkoronát pingál megint.
Narancs, vörös, barna, sárga,
festõk dédelgetett álma.

 

Érett gyümölcs ágát húzza,
mézes nektár, kásás húsa;
kelleti magát mint mátka,
võlegénye két karjába'.
Formája, zamata, íze,
nem csak asztaloknak dísze.

 

Benépesült szõlõskertek,
vidám szellõ felhõt kerget;
csobolyó és hordó hasa
telik, oka nincs panaszra.
Nedû forrong a pincékben,
s jókedv lészen az új évben.

 

Dagad a kamra, a verem,
kéreg hízik tenyereken;
aratva minden, mit vetett,
bõséggel várja a telet.
Bizony, ha nem rest a gazda,
Föld- Anya is segít rajta.

 

Szarvas nász

 

Kövér a Hold, csíp a hideg,
megjött az év elsõ embere.
Királyi vad vágtat, liheg,
mézes heteknek néz elébe,
s a párviadal nincs terhére.

 

Erdõ mélyén kicsiny tisztás,
Hold világol pázsitja felett;
elkezdõdhet a szarvas nász,
a võlegény is megérkezett,
hát öblös hangján bömböl egyet.

Akad itt kérõ szép számban,
a vetélytársak lázban égnek;
agancsaik eget szántva,
szarvas arákért harcra készek,
hiszen a hárem tekintélyes.

 

Egy ifjú titán tör színre
kihívón, akár egy hõs tenor;
magabiztos a võlegény,
basszbariton hangján káromol:
- Te vézna kis ficsúr ez komoly?

 

A küzdelem elkezdõdik,
bogas fejdíszük összeakad;
forró gõzt lövell az orrlik,
patájuk mélyen földbe harap,
harci kedvük a magasba csap.

 

A nagymellényû ifjúnak
úgy látszik, babér ma nem terem.
A tehenek csak ámulnak,
várják a bajnokot feszülten,
ki nem osztozik a háremen.

 

 

 

 

 

 

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 7
Tegnapi: 20
Heti: 109
Havi: 630
Össz.: 124 312

Látogatottság növelés
Oldal: Természetről szóló verseim
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2024 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »