Galíciában

Ismét útra keltem, jó időben bízva,
Nyüvöm csizmám talpát, vár rám Galícia.
Przemysl városa, mely oly sokat szenvedett,
Túlélve osztrákot, oroszt és németet.

Az elmúlt századok igazgatták sorát,
Embert nem kímélve létét birtokolták.
Európa történelme gyásszal említi,
Bár már gyógyulóban hegesedő sebei.

Szelíd békés kis hely, a San folyó két partján,
Templomok városa, nyugodtan mondhatnám.
Nem tehetem, hisz azokból csak nyolc akad,
Erőd viszont szinte lépésenként fakad.

Hatalmasok kényének kiszolgáltatva,
Létrejött az erődök, bunkerek világa.
Nagy étvágyú Habsburgok vitték a prímet,
Felásták és szétfúrták körben a vidéket.

Gigászi munkával kiépült a rendszer,
Jött a „Nagy” háború, itt veszett sok ember,
Köztük magyar fiak és a magyar apák,
Őket többé nem látta se haza, se család.

A hatalmasok elitje ebből nem tanult,
Pár év elteltével ismét bealkonyult,
Molotov és Ribbentrop paktumot kötött,
A Molotov-vonal ezután létrejött.

Most az orosz épített böszme bunkereket,
Félkörben a város egy betonrengeteg.
Ment a német gőzhenger eltaposott mindent,
Lángban állt a város, született egy romkert.

Alig ocsúdtak fel, ismét jött az orosz,
Megszállta az országot a vörös gonosz.
Végtére ideért a szabadság madara,
Terjesztett szárnyakkal száguld most magasra.

A szétlőtt, felrobbantott erődök hallgatnak,
Csendben méltósággal viselik sorsukat,
Véres küldetésük mára gyászba fordult,
Gigantikus falai közt felsejlik a múlt.

Sajnos, zugok mélyén enyészik a szemét,
Némelyek nem tisztelve holtak szellemét,
Meggyalázzák, lepiszkítják e szent helyet,
Hol egykoron még fabatkát sem ért az élet.

Véres csaták színhelye, városok sora,
Przemysl, Dukla, Gorlic és még Limanova,
Körülöttük a temetők csak szaporodtak,
Nyughelyet adva hatvankétezer magyarnak. 

E csatákban elhulltak hős fiak és apák,
Értelmetlen harcokban éltüket áldozták.
Sírkertekben meghorpadt sírhantok ezerje.
Melyben testük elenyész Galícia földjében.

Szétporladó beton, elkorhadt fakereszt,
Erdőn, mezőn, hegytetőn jelzi hollétüket,
Elszorul a torok, könnybe lábad a szem,
Megnémul a szó is itt e szent helyeken.

Emlékezni kell, de nem áll meg az élet,
Hőseink mítosza tovább csak így élhet.
Csizmám, ha kopik is, csak dobogjon szívem,
Járom ősök útját, és gyújtom mécsesem.

A Dolomitokban

Még ül csizmámon az előző út pora,
Önfeledt’ készülök a következő útra.
Dél-tiroli tájra, olasz földre indulok,
Hősök nyomát őrzik, ott a Dolomitok.

Valamikor régen így jegyzé a fáma,
Pasubio csúcsát az olasz megszállta.
Kétezer kettőszáz méter magasból
Vigyázta a szorost, hol az osztrák araszolt.

Nem jó ez így sehogy, túl sok az áldozat,
Ferenc Jóska császár parancsot osztogat.
Magyar árkász század vonul fel a hegyre,
Hogy az olasz egységet végre kifüstölje.

Kompresszorok, fúrók dolgoztak serényen,
Alagutat fúrtak, s a tárna végében,
Bezsúfoltak tetemes robbanó anyagot,
Trotilba ágyaztak háromszáz gyutacsot.

A hatvan tonna töltet, amikor berobbant,
Felbődült a hegy, és gerince megroppant.
Égő gázoszlopok törtek a magasba,
Keserves kínhalál várt az olaszokra.

A komáromi század derekasan helyt állt,
Parancs teljesítve, a főhadnagy szalutált,
Ez történt ezerkilencszáztizennyolcban,
A hírhedt, értelmetlen Nagy Háborúban.

Most csodálom a tájat, bár kissé kopár,
Zöld bokor és lombos fa itt nem él meg már.
De bizony beszédes a szikrázó napban,
Mondandója ott lapul a hasadékokban.

Gyötrő suttogását hallom szemeimmel,
Megszórva a környék gránát repeszekkel.
Az ólom srapnelek szétmállva a sziklán,
Melyek szorgoskodtak az élet kioltásán.

Relikviát gyűjtve merengek a múlton,
Dátumot böngészek egy konzervdobozon,
Ezerkilencszáztizenöt bele van nyomva,
Teszem a zsákomba, bár emészti a rozsda.

Bakancsnak patkója, ringlizett bőrdarab,
Kövek, szögesdrótok, zsákom egyre dagad,
Papír közé ágyazom a havasi gyopárt,
Próbálom felfedni a kavernák titkát.

Kiszáradt a torkom, fűt e kősivatag,
Lövészárkok mélyén perzselő a nap,
Gyér növényzet között a bába pogácsa,
Kihívóan virít, de szúr, mint tűpárna.

Alpesi kökörcsin és gleccser boglárka,
Szerényen megbújik e könyörtelen tájba.
A havasi szürkebegy élelmet kutat,
Nem zavarja semmi e végtelen nyugalmat.

Fehér sziklák között béke honol ma már,
Köveken tündököl a havasi gyopár,
Hősök pihennek a sziklasírok alatt,
Némelyek csontját fehérre szítta a nap.

Gyászdallamot dúdol az erre járó szél,
Az ide tévedt madár rekviemet regél,
Névtelen hőseink napszítta vén csontja,
Belevész a hófehér Dolomitokba.

Fraknó várában

Remekül ellátja dolgát künn a kakas,
Lustálkodást nem tűr, húzom is csizmámat,
Tűző napnak heve perzseli a testem,
Frakó híres várát mikorra elérem.

Magasodik égbe, Rozália ormán;
Meredek sziklákra építék hajdanán,
Katalán ősöktől Nagymartoni grófok,
Határőrizetre kapták a parancsot.

Nőttek a falai hosszában, széltében,
Elkészült ezerháromszáztizenhétre.
Van, hol hét méter az öreg tornya fala,
Tátott szájú krokodil kapuját vigyázza.

Ámbár e kolosszus sokszor gazdát váltott,
Falaira osztrák és török nem hágott.
Erőt fitogtatott „Góliát” alakja,
Erőszakkal be nem tört ide ember fia.

Ezerhatszázhuszonkettő új gazdát hozott,
Herceg Esterházy lett a tulajdonos.
Bontás és építés hét év kemény munka,
Ettől lett impozáns vaskos várpalota.

Az Esterházy vagyon egyre szaporodott,
Nem herdálta soha, senki a birtokot,
Gyűjtő szenvedélye mindeniknek akadt,
épségben megőrzik mind e vastag falak.

Trianon közbeszólt: Einstand ide vele!
Jog orvoslatának azóta sincs helye.
A kedves sógor meg dörzsöli a markát,
Cselt vetve lopta meg egykori rokonát.

Kincs és kincseskamra, ma hét lakat alatt;
Így a népi mondás, s lám ez itt mind igaz.
Lábát ide halandó, úgy tehette be,
Ha mind jelen volt a kulcs összes őrzője.

A súlyos tölgyfaajtók most mind megnyílnak;
Hatalmas a kamra, s látnivaló akad,
Festmények, trófeák, órák és bútorok,
Üres irattárban fiókba szagolok.

Tisztek és katonák harci ruházata,
Ágyúk, puskák, kardok, fegyverek garmada;
Több termen keresztül csak gyilkoló szerszám,
Kapkodom fejem, tátva marad a szám.

Konyha és eszközök: tepsi, kondér, lábas,
Szabad tűzhely hátán, vasból sütő ágas.
Rőfnyi sütőlapát, hatalmas kemence,
Kenyér, lángos, kalács, napestig sült benne.

Szekér és lószerszám is bővében akad,
Még jó hogy súlyuk ki nem dönté a falat.
Munícióból sem lehetett itt hiány,
Ágyúgolyó, s kartács hever sok ezerszám.

Várnak udvarán egy fából ácsolt kútszék,
Ebből itatták meg hajdan a vár népét.
Száznegyven méterről mire a víz felért,
Csak-csak beleszédült a nagy mókuskerék.

Lőrésen lesve még pásztázom a tájat;
Megtöltik a völgyet az apróka házak,
Hegyoldalban az út, mint kígyó tekereg,
Szárnyával egy sólyom befogja a szelet.

Hosszasan követem, mígnem alábukik;
Felrovom hát néki, hogy el sem búcsúzik.
Én viszont köszönök kellő az alázat,
Kint a meleg aszfalt fűti a csizmámat.

Fogy az út lefelé, szaporán lépdelek;
Visszahúz a szívem, de biz én csak megyek.
Azért egy utolsó fájdalmas pillantás,
Legördülő könnycsepp, néma főhajtás.

Mert látom, hogy népem csak búsan szemléli;
Ősök hagyatékát hagyta volt elveszni.
Most díszelgő ékkő megszálló mellkasán,
De Trianon jajszava fent sír a vár fokán.

Lánzsér váránál

Ma már harmadjára szólal meg a kakas;
Veszem a kalapom és szerény batyumat.
Invitál az útra Lánzsér romos vára,
Szebb időkben készült lovagi mintára.

Talpam alatt perceg a köves hegyi út;
Lombok árnyékából a rom már előbújt.
Eredete kétes, mondják többféleképp;
Tény, az Árpád-korban rögzítik meglétét.

Kettős az érzés, mi látványából fakad;
Keserédes múlt mi bontja a falakat,
De szándék élteti, menteni mit lehet,
Tán győz az akarat az enyészet felett.

Regélik éltét a málladozó kövek;
Midőn András király járta a szentföldet,
Bárcz fia Miklós volt hű kísérője,
Ki építé várát eme hegytetőre.

Viharzott az élet falon kívül, s belül;
Néha-néha bizony osztrák kézre került,
Tulajdonolta még harmadik Frigyes is,
S főurak, kik bírták királyok kegyeit.

Sok gazdát üdvözölt a századok alatt;
Volt, hogy otthont adott felbérelt rablóknak.
Lett végül Esterházy-birtokok alapja,
Lovagi várból egy erős védőbástya.

Hosszan uralta a rábízott vidéket;
Számtalan támadó a körmére égett,
Az oszmánok ostroma kudarcba fulladt
A lófarkas zászlaik mind porba hulltak.

Bethlen Gábor sem tudta volt bevenni;
De később megszállták császár seregei,
Egymásnak feszültek kurucok, labancok;
Robbanás dönté le a nagy lőportornyot.

Újra felépítik, de jaj, jött a végzet;
Martaléka lett egy hatalmas tűzvésznek.
Mivel a szerepét ekkor már elveszti,
Tehetős gazdája ebek elé veti.

Ezerhétszázkilencven óta enyészik,
A kannibál idő csak rágja köveit.
Falak és körbástyák régmúltat idézve,
Révedőn merednek bele az időbe.

Trianon ezt is a sógoroknak adta;
Az ajándék lónak már kihullott foga.
A protézis itt-ott javít ábrázatán,
Dagad büszkesége romos sokszögtornyán.

Büszke is lehet, hisz Közép-Európa
Eleddig legnagyobb látható várromja.
Eleink hajdanán jó munkát végeztek;
Most jórészt emészti sajnos az enyészet.

Botorkálok némán ódon kövei közt,
Gondolataimmal régmúltba költözök;
Kép lebeg előttem, a vásznon zűrzavar,
Rablók tivornyája, fegyver és csatazaj.

Felsejlik átkozott Trianon palota,
Hatalmaskodóknak kéjes ábrázata.
Hűs fuvallat lebbenti tova a vásznat,
Búcsúzom, s elhagyom e szép, romos várat.
Albert Ferenc

Kirschlag váránál

Fájhat az én lelkem, semmin nem változtat;
Zsákom a hátamon, most irány Kirschlag.
Település fölé várhegy magasodik,
Tetején a romvár népmesébe illik.

Falai törnek a felhőkbe felfelé,
Történetét mindenki másként mesélé.
Legszimpatikusabb a honfoglalásbeli,
Hisz ezeregyszáz körül itt álltak falai.

Kryslag, Chirslag tán Kőröslak a nevezett,
Tény, hogy magyar birtok nagyritkán lehetett.
Negyedik Béla és Mátyás király biztos
Tulajdonosként, még bővítették itt-ott.

De bizony főként az osztrák birtokolta,
Jó helyre álmodta egykori gazdája.
Szenvedte, de ellenállt sok-sok ostromnak,
Bástyáit támadva itt sokan meghaltak.

Bocskai hajdúit megfutamította,
Bethlen Gábor az ostromát feladta.
Később jött a török, hasztalan kísérlet,
Majd a kuruc sereg is fala alatt égett.

Ezerkilencszázhuszonegy, ismét dörög;
Támadást kezdenek a magyar felkelők.
Nem adjuk mi miénk, így a rongyos-gárda,
Trianon döntését ekképp áthágva.

Miattuk tárgyaltak a végső határról;
Népszavazás dönthet a hovatartozásról.
Így lett Magyarországé Sopron, s környéke
Öntözte e földet oly sok ifjú vére.

Pataknak hídjánál, templom közelében;
Emlékművük ott áll méltón szerénységben.
Ám a megpróbáltatás még nem ért véget,
Jöttek az oroszok, osztrák földre léptek.

A történelmi Ausztria felébredt,
Itt fogadta először a szovjet rémet.
A településről most vissza még a várba,
Melynek romos falait az idő megrágta.

Áll fent, mint kivénhedt obsitos katona,
S romos falai közt a bámész turista,
Nézi a köveket és a panorámát;
Vajon ismeri-e a zaklatott múltját?

Ekképp elmélkedek, közben búcsút intek,
Megjegyzem magamban, lóvá tettek minket.
Hisz itt volt a kerítés, pár kilométer csak,
Drága földünk miért; mért kell a sógornak?

Kabold vízi vára

Nyugatra tartok, azért nem annyira;
Csak a sógor által megszállt Burgenlandba,
Amerre estelent’ földet csókol a Nap,
Hol dicsfény övezte bástyáink állottak.

Védték országunkat híven sok éven át,
Török rabigától a nyugat nyugalmát.
Némelyikük ma már megrokkant obsitos,
De azért többségük még ma is oly csinos.

A Habsburgok egykor itt sem robbantgattak,
Magyar nép fiai védték a falakat.
Tették a dolgukat, védték Európát,
Nem utolsó sorban, császárok hatalmát.

Soprontól nyugatra, alig egy pár lóhossz,
Csizmámra az út pora le sem rakódott,
Máris szemlélhetem Kabold vízi várát,
Melynek elődje már az Árpád-korban állt.

Azért jóval előtte lakták e tájat;
Otthont adva egykor az ősi keltáknak,
Majd jöttek germánok, szlávok és avarok,
Aztán raktak fészket hajdan a magyarok.

Meglepő, biz’ ez nem a hegyre épült,
Sodrópatak vizét hívták segítségül.
Természetnek eme éltető eleme,
Akadályként duzzadt, ellenség elibe.

Ezerkétszáz táján építé e várat;
Pósa gróf, hű szolgája András királynak.
Körben széles árok, biztonság záloga,
Kobilica patak bő vizét táplálta.

Gazdák jöttek, mentek, hol magyar, hol osztrák;
Mígnem a törökök földig lerombolták,
Ám a Weiszpriach-család ismét felépíti,
Szép reneszánsz köntöst  kölcsönözve néki.

A viszontagságoknak ezzel nincs vége,
Család kihaltával került rabló kézre.
Akkoriban hamis pénzt vertek itt sokat,
Sőt hírlik, hogy égettek boszorkányokat.

Csóron család birtokolta száz éven át;
A vallási háború itt hagyta lábnyomát.
Zrínyi és Frangepán itt lett császár foglya,
Midőn a vár ura őket elárulta.

Később a Rákóczi ellen vonult hadak,
Lepték el a várat, császár szárnya alatt
Ezután jött herceg Esterházy Péter,
Szemet vetett reá egész környékével.

Becstelen „Trianon” meghozta a döntést;
Így lett a sógoré, ki megszállta tüstént.
Gondos gazdája lett Bolldorf osztrák család,
Így barokk stílust kapott, s mai formáját.

És lett a környék kulturális székhelye;
Széles árkaiból a víz rég száműzve.
Várjátékok, várszínház, méltó otthona,
Büszke is a sógor ősi végvárunkra.
Albert Ferenc

Sopronbánfalvi Hősi temető

Kicsinyke országunk nyugati szegletén
Ott, hol a fénylő nap búcsúzik esténként,
Lombok árnyékában a szél bús dalt susog,
Dicsőült csend fed, úgy kétezer sírhantot.

Madár sír altatót Lőverek zegzugán,
Számtalan sírkő e dimbes-dombos lankán.
Mindkét világégés hagyott itt tetemet,
Szélhárfa dúdol ma nékik rekviemet.

Alant, sötétségben porhanyós földpárna,
Rajta egy-egy hősnek félbeszakad álma.
Múló porhüvelyük a földdel eggyé vált,
Lelkük fent az Úrnál már oltalmat talált.

Nemzetek fiai békében megférnek,
Magyar, szerb, francia, török, orosz, német.
Ők tették, mit tőlük követelt hazájuk,
Ám sötét alkony borult orvul reájuk.

Ez ősi magyar föld befogadta őket,
Bár életük delén egymásnak feszültek,
Most testvérként alusszák az örök álmot,
Vándor ki erre jársz, tedd meg főhajtásod.

Imát rebeg ajkam, térdre ereszkedek,
Nézem a faágról lehulló levelet,
Amint megpihen egy kőkereszt vállán,
Tán véle üzennek, így köszönik hálám.
Albert Ferenc

 

 

 

Hétmérföldesben Zsámbékon

Pongrác, Szervác, Bonifác; jöttek majd mentek,
Ősszel megfogantak, most fagyot leheltek.
Na, de a délceg Nap megmutatta magát;
Leküldte a földre éltető sugarát.

Befellegzett így a jeges reggeleknek,
Erőre kapott a didergő természet.
Felhúztam hát én is kisuvikszolt csizmám,
Zsámbékot e szép nap, bíz meglátogatám.

Határába érve nem kellett nyújtóznom;
Messziről köszöntött a megrokkant templom.
A városban már egy barokk templom fogad;
Ezerhétszázötvennégytől áldá az Urat.

Kertjében mementók emlékeztetőként;
Kik hazáért haltak igaz magyar hősként,
Kőbe vésve nevük, utókor számára;
Dicső tetteikért legyen örök hála.

Ez után kaptatok fel a magaslatra,
Hol áll csonkolt gerincű agg templom fala.
Mellette szerényen fogódzik a tájba,
Premontrei rend, kolostor maradványa.

Lentebb Zichy kastély épületegyüttes;
Mozgalmas élete lassan ezer éves.
Kővárként kezdte, majd lett alapján kastély;
Tudásnak szentélye sokat próbált aggként.

Város ékes díszét lángok emésztették;
Ma már ismét szép e patinás műemlék.
Kőhajításnyira tavakkal zárdakert,
Melyeknek vizét a „Törökkút” látja el.

Pihenni nincs idő, még van látnivaló:
Napórás iskola, tájház, vízimalom.
Harapom az almám, harsog fogam alatt;
Felüdít a nedve, éhségem is apad.

Műemléket már oly sokat láttam;
Részesültem jó pár lelki káprázatban.
Most tornácon állok, oszlopsort csodálva,
Bent viszont reám vár ezerkétszáz lámpa.

Kezdhetem úgy is, hogy világító testek;
Sok-sok gyertyatartó, meg olajmécsesek,
Kicsi lámpa, meg nagy, kültérre, beltérre;
Földre és föld alá, vízre levegőbe.

Vasöntvény, bronzöntvény és ón talpazata,
Porcelán, üveg, s Zsolnay majolika.
Átlátszó, áttetsző, opálos és festett,
Mindegyik remekmű szemet gyönyörködtet.

Energiaforrásokból köszönt a múlt,
Olaj, petróleum, gáz meg savas akku.
Kalauzom most e lámpáknak tudója,
Ki ezt a gyűjteményt hajdan létrehozta.

Borus Feri bácsi, ki ma nyolcvan éves;
Két mankóval kísér, de mégis kedélyes.
Guinness rekord könyve jegyzi alkotását;
Ezúton köszöntöm Zsámbék díszpolgárát.

Elbúcsúzom tőle és csodás lámpáitól;
Múlttól és jelentől, e kicsiny várostól,
Köszönöm a látványt miben részesített,
Ígérem, megőrzök minden szép emléket.
Albert Ferenc

 

 

 

 

 

 

Oldal: Útleírások versben
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2024 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat