Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem

A múltat kutatom, élek a jelenben, igazán bízom, egy sokkal szebb jövőben!

 Nekem is van Hazám

Szeretni hazát
Magasztos érzés szeretni hazát
ahová sok ezer szállal kötõdsz;
átélni minden búját, fájdalmát,
s tõle szerényen csak azt remélni,
hogy tested fogadja be majd e föld.

Emlékezz!

Egy mécses imbolygó lángja;
egy néma fedetlen fõhajtás;
részvét és mélységes tisztelet!
A magyar nemzet fiai
soha nem hunyhatnak szemet
Hõseink dicsõ tettei felett!

 

Sírok, hantok

Hősök, sírok, horpadt hantok;
Málló betonkeresztek,
Korhadt, porló fejfák,
Föld, melyet szentelt véretek.
Rajta szegett fejjel botladozok,
Mint szimpla, földi halandó…

Vajon mit adhatnék néktek?
Főhajtás, tisztelet, lobogó fáklya?
Mert szótáramban nincs rá szó,
Hogy rekviemet, dicshimnuszt
Regéljek, hisz hazáért adtátok
Hősként, apai, s fiúi véretek.

A JÓISTEN ÁLDÁSÁVAL,
BÉKE VÉLETEK! 

Köszönjük Mester

/A kultúra napjára/

Kölcsey Ferencnek
Parnasszosz hegyére,
ki lett a magyarnak
méltón példaképe.
Örökkön emléke!
Mûve adott nékünk,
imát, örök fohászt,
megalkotta véle
nemzetünk himnuszát.

Évszázadok teltek,
eszmeharcok dúltak,
kikezdték sorait,
mûve szilárd maradt.
Ez már népakarat!

Majdan ha egy galád
arra vetemedne,
dicsõ himnuszunkon
változtatni merne,
sújtson le reája
magyarok istene,
örök kárhozatra
rendeltessék lelke.
A pokolra vele!

Várjuk a bõséget!
Várunk víg esztendõt!
Egy igaz Istenünk,
örökkön áldjad Õt!
A Mestert, a Költõt!

A sakál napja

Magyarság vesztén tort ülne a sakál,
Pimasz módon tenné nemzetünk oltárán.
Ezerkilencszáztizennyolc, december egy,
A Román Királyság ortodoxmennybe megy.
Gyulafehérvárott tartja meg ünnepét,
Aljasul kijátszva szerezte meg Erdélyt.

Érzéketlen tuskó, aljas provokátor,
Máig nem szabadult bocskoros múltjától.
Jönne ünnepelni, nincs benne tapintat,
Nem törõdvén vele, hogy sebeket szaggat.
Terített asztalnál hóhérnak bocsánat?
Ily gondolatot csak agybeteg plántálhat.

Forognak sírjukban mindazon õsök,
Kik szentelt vérükkel kötõdnek e földhöz.
Ma némelyek isszák az öröm poharát,
Számukra csak palást a hithû magyarság.
Mind, ki gyászunkon sakálnak gazsulál,
Ne legyen helye a nemzet asztalánál.

Áruló e honban, ki ez ügyben paroláz,
Jóérzésû ember ezért meg nem bocsájt.
A nemzet színe-java hullatta vérét,
Életét adta e dicsõ magyar honért,
Most, akik népünkért sokat tehetnének,
Aljasult senkiként elárulnák õket.

Menjen a bocskoros, ünnepeljen otthon!
Dögevõ sakálként elbújva vigadjon!
Akadjon meg torkán minden egyes falat,
Zabáljon és igyon, míg csak ki nem hasad.
Furunkulus legyen szép földünk a begyén.
Fakadjon ki egyszer, mint megérett fekély.

Panaszos fohász

Te mindenható Isten!
Nevedet a számra hiába nem veszem,
Csak kérdem…, mert nem értem.
Magyar nemzet bûne mi?
Mért kell századok óta szenvedni neki?
Megbocsájtás már semmi?

Más nemzetek vétkéért
Miért csak a magyarnak jár a megfeddés?
Még pediglen nem kevés.
Ezt a végzést ki hozta?
Vajon a pecsét általad lett rányomva?
Így valánk kárhoztatva?

Századok nyögve teltek,
Szolgasorba terelve e dicsõ nemzet,
Ölték, de nem törték meg.
Végül hóhérok bárdja,
Szent István országát darabokra vágta,
Tán majd megtörik…, hátha.

Nem soha, nem, nem soha!
Nem hagyjuk magunk, bár derekunk csorba,
A hazát nem adjuk oda!
Mária! Te ígérted…,
Patrónája leszel szegény magyar népnek,
Kérünk erre ma is téged.

Büntetésünk, majd lejár,
Megszûnik ez átkos trianoni határ,
Népünk egymásra talál.
Urunk! Hallgasd meg imánk,
Kapjunk bûneinkre végre feloldozást,
Adj békét…, örök megnyugvást!

"Békés" tüntetés 2006. október

Szemben a kormánnyal,
Annak fékevesztett terrorjával,
Darth Vaderek szörnyû hadával,
Közöttük véreink sok fiával, a daliákkal.

Kezükben, lobogó,
A háromszínû nemzeti zászló,
Egyetlen fegyverük a hangos szó,
Válaszként ezerszámra gumigolyó, ez vérlázító!

Araszolnak elõre,
Lelkesen a himnuszt énekelve,
A puccos klónhadsereggel szemben,
Jó Istenünk segítségét kérve, nem megremegve.

"Klónék" parancsot kapnak.
Megindul a gyászos rohamosztag,
Gumilövedékek záporoznak,
Mélyen emberi húsba hatolnak, szemek kifolynak.

Könnygázgránát süvölt,
A maró fájdalom némán üvölt,
Fuldokolva köpöd ki a tüdõd,
És üresen tátong a szemgödröd; Istenem! Hörgöd.

De nem hagyják abba.
Lesújt a tomfa és a vipera,
Kínzó fájdalomtól földre rogyva,
Ott beledbe tapos a rendõrcsizma, embert alázva.

A kéjjel telt élvezet
Brutális demokráciát hirdet.
Fájón kérded újólag istened,
Hatalom a néppel ilyet hogy tehet, de nem veszted hited.

Visszavonulnak a gyõzõk,
A véreskezû, bátor, elõkelõk.
Csak távirányított droidok õk,
Utasítók a bársonyszékben ülõk, öntelt dölyfösködõk.

Az agyonvert nép néma,
Önkénynek kiszolgáltatott préda,
A kódolt gén ismét megmutatta:
Létezik még Sztálini diktatúra, báránybõrébõl kibújva!

1956
Vérrel festett novembere

Idáig, s ne tovább magyarok!
"A kisded játéknak" itt vége!
Ennyi volt vélt szabadságotok,
meghozta döntését Moszkvában
vörösök hatalmas "Istene".

November negyedikét írják,
hajnali négy óra tizenöt.
Egy nép jajszava égnek kiált,
közben éles lánctalpak alatt
vajúdva szül vért a nedves köd.

Elborul az ég, a föld remeg,
macskakövön harckocsi kaptat.
Segítõ kézre vár e nemzet,
feketelyukba vész a jajszó,
a világ megkövülten hallgat.

Hamar szertefoszlik az álom,
vélt szabadság helyett bitófa.
A magyarság színe rabláncon,
eltiporva, börtönök földjén,
kegyetlen halálra kínozva.

Ma kopják erdeje tör égbe,
börtönötök ajtaja nyitva.
Fáklyák fehéren izzófénye
rajzolja fel a kéklõ égre:
Harcotok…, nékünk örök stigma!

Vonyító hiénák

Virágzó kis paradicsom
völgyén Kárpátoknak.
Fizetünk, hogy idehordják
szennyét a nyugatnak…,
a szemérmes gaznak.

Alamizsnán élõk hátán
évekig dõzsöltek.
Ülve Mammon víg szekerén,
adót nem fizettek…,
s minden hasznot vittek.

Mocsárban áll már a szekér,
ki kéne rántani!
Áldozni bíz, nem akar rá
itt semelyik multi…,
mert nincs benne mutyi.

Vonyítanak a hiénák
Európa-szerte.
Ebül szerzett prédájukat
a nemzet megtizedelte…,
na végre megmerte.

Öntik is a forró levest,
nem húst, a feketét.
Valutaár az egekben,
forintunk nem sokat ér…,
azért még mindig él.

Életben van még Hunnia,
túl mohácsi csatán,
Trianonnak éles bárdján,
ötvenhatnak orosz tankján…,
majd ezen is talán!

Március tizenöt

Március tizenöt; Öltözzél pirosba!
Tudd ez a szín az erõnek színe;
És egykoron ezen a napon
Lett a "Talpra magyar" az ifjak himnusza.
Lelkükkel váltották meg a szabadságot,
Adva az utókornak
Bíztató reményt és sok szép színes álmot.

Március tizenöt; Öltözzél fehérbe!
Tudd ez a szín a hûségnek színe;
És e gyolcs, kristály tisztaságú,
Akár a márciusi ifjaknak lelke.
Kik hatalomvágy nélkül szívbõl harcoltak,
A vágyódó elmékbe
Tizenkét pontot lángbetûkkel karcoltak.

Március tizenöt; Öltözzél fel zöldbe!
Tudd ez a szín a reménység színe;
Tavasszal a természet serken,
Ifjonti vér pezsdült, kéz szorult ökölbe.
Lázadtak az elnyomó zsarnokság ellen
A szabadságért küzdve,
S kik harcoltak érte, mind-mind tiszta jellem.

Március tizenöt; Ölts ünneplõ ruhát!
Tiszteld meg az ünnep mítoszát;
Fennen hirdesd a szabadság dalát,
Éltesd kik becsülték, szerették e hazát.

Március tizenöt; melleden Kokárda,
emlékezz az Ifjakra!
Légy az erõ, a tisztaság, a reménység maga,
s hogy mindenki lássa, fáklyád tartsd magasba!

A vasfüggöny

Hatalmas sóhaj hallatszott,
láttatok csodát, a vasfüggöny leomlott.
A szögesdrótok erdeje,
most már nem tabu, egy mementó örökre.

Fültépõ csörgés hallatszott,
sokaknak szívérõl a rablánc lehullott.
A szabadság zúgó szele,
a bénult lelkeket tovarepítette.

Mintha csak álom lett volna,
az emberek könnye hullott patakokban.
Ma már csak történelmi tény,
zöld határ van ott, hol rég elhullott sok vér.

Virágba borult a zöld határ,
és nincs már gyilkoló, taposóakna-zár.
Test, s lélek jár szabadon,
nem gátolja az összefércelt hatalom.

1920. június 4.

Kiáltanám égbe õsök bánatát,
mit tettek tevéled Szent Magyar Hazám.
Döntöttek feletted, esélyt sem adtak,
azt, hogy becsülettel védjed meg magad.

Kivérzett testedet keselyûk lesték,
sárban és mocsokban szanaszét tépték.
Daraboltak széjjel, lenyesték koronád
torzó lett belõled, egy elhaló ország.

Keresztre szegezve vérzik a lelked,
s nézed,… megfeszítve szenved a néped.
Csonkolt testrészeid mások csócsálják,
õrlõ vasfogakkal tovább aprítják.

Nem fogtak ki rajtad élve maradtál,
bár szerették volna, ha elvisz a halál.
A tatárt szenvedtük, Mohácsot túléltük,
de Trianont soha…, soha nem feledjük.

Óh, drága Mária, vigyázd országod!
Bizonyára egyszer a nap még ránk ragyog.
Szent Kárpát-hazában szabad lesz a magyar,
egyesíti népét a korona…, s a jogar.

Megtépázott örökség

Volt valaha régen egy szép magyar haza,
Árpád-nemzetsége örökéül hagyta.
Kárpátokkal ölelt, e kincset érõ föld,
becsületes harcokban hódíták meg õk.

Népünk gyarapodott, õsanyáink szültek,
vitéz harcosokat, szorgos földmûvelõket.
Kik jöttek menekültek, töröktõl, tatártól,
befogadtuk jó szándékkal mind, családostól.

Másokat hatalom telepített ide,
õk új hazára leltek…, mind beilleszkedve.
Látták fejlõdését Magyar Nemzetünknek,
körülöttünk élõ, sínylõdõ emberek.

Koldus múlttal kértek munkát, kis kenyeret,
északi, keleti és délen élõ népek.
Jól ment mindnek sora, õk is sokasodtak,
lélekszámuk egyre nõtt, majdan zúgolódtak.

Kenyér után kértek maguknak házakat,
hamarosan földet,… s legelõt jószágnak.
Ezt is mind megkapták, jószívû a magyar,
de hálátlan törekvõ egyre többet akart.

Ezért fellázadtak, kevés lett mit adánk,
hazát követelve, erõszakkal törtek ránk
Gyõztek a hatalmak és mi megalázva,
most szolgák valánk mind, a saját hazánkba.

EMLÉKNAP JÚNIUS 16.
-1956 hõseire elékezve-

Húsz év nagy idõ : -
már- már történelem;
ez nem segít semmit a megtörténteken.
Kissé enyhíti
õrült fájdalmunkat,
ha felidézhetjük a kegyetlen múltat.

Emlékezzünk most
ama vértanúkra,
kik a szabadságért haltak ötvenhatban.
Vagy a megtorlást
követõ években,
kiket diktatúra ölt meg könyörtelen.

Június tizenhat
egy méltó emléknap,
halljuk meg a hangját a lélekharangnak.
Egy szál gyertyával
emlékezzünk mi is,
nem nagy dolog nekünk, de Õk:- megérdemlik.

DOBERDÓ
/A Nagy háború margójára/

Doberdó a népünk pokla,
Ágyúk ezre tüzét ontja.
Bomba robban, akna visít,
Édes hazám mért van ez így?

Frontvonalnak mély árkában,
Belefagyva vértócsába.
Rí az elme, a szív feszít
Édes hazám mért van ez így?

Szól a parancs, szuronyroham,
Ellenségre vetem magam.
Pengém elevenbe merít,
Édes hazám mért van ez így?

Bajtársaim sorra halnak,
Semmi értelme a harcnak.
Tartja lelkem isteni hit,
Édes hazám mért van ez így?

Fültépõ a gránát hangja,
Mindkét lábam leszakajtva.
Hadnagy bajtárs, torkom ordít,
Édes hazám mért van ez így?

Véremtõl az idegen föld,
Vörös lett, már semmi sem zöld.
Hazámban a harang felsír,
Édes hazám mért van ez így?

Hazatérek két mankóval,
Fészkem tele nyomorgóval.
Sok éhes száj, emészt e kín,
Édes hazám mért van ez így?

Kérdõn nézek fel az égre,
Magyarázat nincs a tényre.
Csendes az est, imára hív;
Édes Isten, mért lett ez így?

A FELEDHETETLEN MÚLT

Emlékmûvek, kopjafák,
jelek, obeliszkek,
õrzik mementóként, … feledhetetlen tettüket.

Vándor, ha utad egyszer
majdan erre vezet,
egy röpke pillanatra, … hajtsd meg büszke fejed.

Hol egykoron hõseink
vérüket hullatták,
szabadságért haltak, … vagy védték a szent hazát.

Választották valaha
e szebb s dicsõbb halált,
országukért, népükért éltüket áldozták.

Elmédben szellemük
szítsa fel a tüzet,
meríts belõlük erõt, … óvd fájó emléküket.

Mielõtt készülnél
át a "túlsó partra",
mindet mi benned él, … hagyd ifjú hajtásodra.

Szálljon a múlt emléke
apáról a fiúra,…
legenda lesz a hõsbõl, … nem feledik el soha.

Most, vagy soha

Nyomorított nemzet gyûjts még egy kis erõt,
Okulva a múltból építs fel szebb jövõt!
Sikerül, de csak ha egy irányba megyünk,
Múltnak köszönhetõ e keserû jelenünk.

Rongyos húsz esztendõ, ez idõ mind elszállt,
Mást sem tett az elit csak mindent elherdált.
Kimérve országunk kilóra semmiért,
Éhezik népünk, a rendszerváltás mit ért?

Idevezetett az örökös széthúzás,
Évszázadok óta érdekpártoskodás.
Büszke Magyar Nemzet, rázd meg végre magad,
Fogj össze már egyszer, csak így leszel szabad.

TRIANON HÓHÉRAI

Trianon hóhérai…, hozzátok szólok!
Kilencven éve, hogy lesújtott tollatok.
Képzelvén akkortájt magatok Istennek,
Magyar Nemzet felett pálcátok törtétek.
Éles fejszék ma is egyelik a magyart,
Ezer sebbõl vérzik, de mindenképp kitart.

Emberek bûnéért halt Jézus kereszten,
Megkorbácsolt teste, gyötörten véresen.
Feltámadott valah' és Isten jobbján ül,
A mindenható kegyelmében részesül.
Nemzetek bûnéért a magyar feszült meg,
Ideje lenne egy mennybemenetelnek.

Adjátok vissza múltunkat…, az igazat!
Mit az álszent bérkufárok eltorzítottak.
Párizs, Róma és Bécs, érte buzgón tettek,
Tanaik követték vörös nemzedékek.
Hitesen', mint jegyzé korban a krónikás,
Igazsága üljön…, nem kell több ámítás!

Adjátok vissza Kárpátoknak hegyeit!
Mely bõséggel ontá természet kincseit.
Hófödte bérceink magas, büszke ormát,
Hol nemzettudatunk nyitogatá szárnyát,
Merrõl Árpád népe végleg hazatalált,
Hogy birtokba vegye az õsmagyar hazát.

Adjátok vissza mind…, bõvizû forrásink!
Éltet adó nedûtõl ma nincs drágább kincs.
Csermelyként, patakként rohanón sietve,
Simulnak szelíden folyóink ölibe.
Útjukban öntözzék a száraz, szik' talajt,
Nyomukban oázis, zsenge életként hajt.

Adjátok vissza a termõ földjeinket!
Ahol dolgos népünk szorgalmasan vethet.
Vethet…, késõbb arat, istenáldása rajt,
Szerencséje jótevõn rámosolyog majd.
Legelõt, hol nevel jószágot tisztesen,
Országunknak népe soha ne éhezzen.

Adjátok vissza az önbecsülésünket!
Merjünk nemzeni a jövõnek gyermeket.
Ne fogyjon el népünk, ez nem lehet a cél,
Hisz Európa szívén õsidõktõl itt él.
Ön-ön sírjainkat mi nem áshatjuk meg!
Nincs rá hatalom, mi erre kényszeríthet!

Béke költözik majd minden magyar szívbe,
Ha igazság fénye ül Trianon bûnére.
Magyarként halhat, ki magyarnak született,
Ne nyomhassák rá a hazátlan bélyeget.
Ki ma még megalázón, suttogva beszél,
Büntetlen szólhasson, Magyar Anyanyelvén.

Üzenet a honvédõknek
/Visintini, Magyar Kápolna falán/

Üzenetem szálljon a messzi távolból,
Darabokra tépett kis magyar hazánkból,
Példaképek vagytok ti…, itt mind valahányan,
Oroszlánként küzdve háborúk poklában.

Nagyuram a halál…, élezte kaszáját,
Bátorság itt félelemmel karöltve járt.
Tûzfegyverek vésték fejfákra nevetek,
Családoknak fájó…, dermesztõ üzenet.

Emberöltõk óta nemzetünk gyászban él,
Ádáz küzdelemben hullt el sok honfivér.
Hazáért áldozván legtöbbet, mit lehet,
Százezernyi éltet…, ifjonti véretek.

Szemeink szegletén gyöngyként ülõ könnyek,
Méltósággal, csendben, meddõn legördülnek.
Õrizzük fényetek…, tápláljuk lángotok,
Nem feledjük soha…, honvédõ harcotok.

Doberdói ballada

I. Ének
Költõ lantján száll az ének,
Hõsök hantján virág éled,
Szomorúan szól e dallam,
Mert a múlt felfoghatatlan.
Hitszegõvé vált egy barát,
Szép hazánkra fené fogát,
Elindult az olasz csizma,
Hogy a barbárt letapossa.

Magyar lõn a barbár nemzet,
Német és az osztrák mellett.
Csapatait bátorítván
Szónokol az olasz király.
Monarchiát lerohanjuk,
Bécs városát elfoglaljuk,
Magyar honra innen törünk,
Ünnepelhet hõs seregünk.

Tirol, Krajna, Karintia,
Ausztria tartománya,
Monarchia része vagyunk,
Ferenc Jóska a császárunk.
Honvédeknek szól parancsa,
Vonuljanak délnyugatra,
Határszakaszt védjék ott meg,
Doberdó már el nem veszhet.

Így kezdõdött ez az ének,
Doberdó nagy gyötrelmének,
Olasz fronthoz semmi közünk,
Mégis felvonul seregünk.
Napra nap jött, éjre éjjel,
Magyar honvéd bõsz erénnyel,
Mint faragott márványoszlop,
Tartja magát, meg nem inog.

Teltek múltak a hónapok,
Tûzõ nap, majd kemény fagyok,
Ütközetek, csaták sora,
Megdermedt a front vonala.

II. Ének
Folytatódik most az ének,
Vége lett a csendes éjnek,
Hegyek ormán a napsugár,
Felhõk között gyásztáncot jár.
Doberdói fennsík alatt,
Aknák tüzében a csapat,
Jó anyai természetben,
Katonáink végveszélyben.

Védelmezõ sziklatömbök,
Óvó sziklacsipkék között,
Siketítõ golyózápor,
Mozsárágyúk hangja tombol.
Géppuskák és löveg hangját,
Kõfalak megsokszorozzák,
Õrjítõvé vált hangzavar,
Piros már a szürke karsztfal.

Vérben úszik a halálrét,
Felbecsülhetetlen a tét,
Honvédjeink földre rogynak,
De tartják a határokat.
Mindkét oldal nyomorított,
Számlálhatatlan sok halott,
Fegyver zaja végre elül,
Keserû egy nóta csendül.

Fájdalmasan sír az ének,
Serénykednek a felcserek,
Sebesültek mind ellátva,
Síri csend borul a tájra.
Kik a harctéren maradtak,
Begyûjtik azt a bajtársak,
Halottjaink eltemetve,
Föld vagy kõ a tetemekre.

Faágakból néma kereszt,
Hant jelzi a hollétüket,
Idegen föld ege alatt,
Csontjaik mind ott porladnak.

III. Ének
Véget nem ér ez az ének,
Hõs fiaink nem pihennek,
Kesergésre nincs sok idõ,
Támadni kell, új parancs jõ.
Bajba kerül, hej Cadorna,
Olasz hadak parancsnoka.
Kedve szegett digó sereg,
Nem óhajt már ütközetet.

Eldördülnek a lövegek,
Ontják gyilkos tüzeiket,
Gázfelhõ borul a tájra,
Halottak tízezer számra.
Caporettónál áttörnek,
Piave- ig jut a sereg.
Az ellenség vérbe fagyva,
Monarchia csekély haszna.

Csizma szára kettéhasadt,
Olasz hadak szétszaladtak,
Hitüket mind elvesztették
Mondván ellenük lett az ég.
Vidámabban szól az ének,
Pedig sokan odavesztek,
Rögvest szárnyra kél a dallam,
Víznek partján, olasz honban.

Német, osztrák, magyar sereg,
Egyesítik erõiket,
Zúgó folyón hidat vernek,
Hamarjában át is kelnek.
Átérve a túlsó partra,
Elõkerül csákány, balta,
Lövészárkok, ágyúszékek,
Sebbel, lobbal elkészülnek.

Beásva az egész csapat,
Tábori posta is akad,
Papírt áztató könnycseppek,
Gondolatban hazatérnek.

IV. Ének
Sóhajok közt száll az ének,
Nincs vége a vérengzésnek,
Csípõs füstû cigaretta,
Feszültségek oldozója.
Eközben a vert olasznak,
Segítséget ad az antant,
Francia és brit csapatok,
Enyhítik a súlyos gondot.

Összehangolt offenzíva,
Beindul a halál gyára,
Tüzérségi lövegeik
Gyilkos magvaikat vetik.
Hátrálni sajnos nincs hova,
Az áradt folyó tajtéka,
Elsodorja a hidakat,
Vele együtt fiainkat.

Ki nem a tûzharcban hala,
Öli az ellen szuronya,
Ha valaki menekülne,
Belefullad az örvénybe.
Vége a csatának lassan,
Százezer fiunk odavan,
Elpártolt a jószerencse,
Seregünknek szinte vége.

Mind, aki életben maradt,
Isonzónak partja alatt,
Állásait elfoglalva
Vár egy újabb viadalra.
Sor erre már itt nem kerül,
Békekötésen pecsét ül.
Isonzói harctereken,
Meghaltak, úgy négyszázezren.

Ének szól a költõ lantján,
Virág nyílik a hõs hantján,
Keserûen zengõ dallam,
Messze árad kis hazámban.
Isonzónak vize felett,
Búsan tovaereszkedett,
Karszthegységben a kõsziklák,
Most is zengik fájó hangját.

Mementó magyar módra

Szent Mihálynak magas hegyén,
Hol Doberdó az egekbe ér,
Márványtábla korhadt támja,
Oly idõs…, már szú sem rágja.

Mementó ez magyar módra…,
Kiszáradt fának tuskója.
Hõs fiai nemzetünknek…,
Tán csak ennyit érdemelnek?

Torokszorító látványa
Fájó múltat megalázza.
Nyelem könnyem…, szégyenkezek,
Csak egy tuskóra telt nektek?
Siralmas…,
hogy csak egy tuskóra telt nektek!
-A magyar kormány 1991-ben állított márványtáblája
a doberdói San Michele magaslaton,
egy kiszáradt fatuskónak támasztva 20 éve!!!-

2006. véres októbere

Ismét az utcán vonul a Nép.
"A csõcselék". - mondá a pribék.
Tombol? Majd megunja. - így folytatja.
De a Nép marad, egyre csak duzzad.

A pribék…, kinek kurva e haza,
ki nemzete fiait megtagadta,
mint bogáncs a szõttes kelmébe,
úgy kapaszkodik bársonyszékébe.

Tombol a Nép, már rég nem óhajt vért.
Ezer év alatt bõvén folyt már elég,
csak távozzon az áruló pribék,
ki azért is megmutatja, marad még.

Gõgös képére gúnyos kacajt akaszt,
így fitogtatja a hazug hatalmat.
Ereiben kódolt a vörösök vére,
újkori ÁVH-t küld a békés Népre.

Ötvenhat tüze ismét lángra kél,
barikádot épít, ifjú és a vén.
A rohamosztag most domboríthat,
az áruló pribék tûzparancsot ad.

Gumigolyó a húsba mélyen váj,
vagy a kifolyt szem gödrébe áll,
könnygáz, paprika spray, tüdõbe mar,
kínzó füstje már mindent betakar.

Aszfaltba tiporva lány és az anya,
demokráciát hirdet a rendõrcsizma,
véreznek a fejek, reccsen a csont,
kardlap, tomfa, vipera igazságot ont.

Gyõzedelmeskednek a lenini fiúk.
A ronggyá vert Nép énekli a Himnuszt,
amint tették ezerkilencszázötvenhatban,
mikor a Himnuszt énekelve,
hõsökként mentek a golyózáporba.

A vörös bosszú

Gyõzött a "jobboldal" fölénnyel,
s lásd a bosszú nem maradt el.
Haragra gerjedt vörösök "Istene",
zúgva hömpölyög iszap képében.

Embert, állatot magával ragad
és kiknek kezéhez a profit tapad,
szelíden, jámborarccal jelentik ki:
Felelõsség? Õket semmi nem terheli.

Pár év alatt hasznuk pár milliárd,
másodlagos szempont itt a biztonság.
Kaszálnak a "szabad kõmûvesek".
Rabszolgák: Itt a szenny, fürödjetek!

Halál a növényre, az élõvilágra,
szenvedj, míg kiszenvedsz magyar, e hazában.
Vajh, meddig bírod még? Hisz feletted az ég
már teljesen beborult, közel a vég.

Nem érzed? Napjaid meg vannak számlálva.
Elfogy a nemzet, s ki erre várva,
Kárpát-medencére már régóta áhít,
véli, célját eléri, az eszköz nem számít.

A Doni Hõsök emlékére

Kínkeserves halált szórtak
a katyusák, a lövegek.
Lánctalpaknak vaskarmai
taposták az élõket…,
a megdermedt tetemeket.

Aknák folytonos tüzétõl
megnyílt az átfagyott föld.
Kénköves poklot árasztott
az égbõl, mi ezután jött…,
irgalmatlanul ölt, csak ölt.

Fültépõ hangú fegyverek
amint süvöltve dörögtek,
úgy sokasodtak némán
a hantok, s a keresztek…,
és mind-mind névtelenek.

Élõk fagyott kezeibõl
kihullt a néma fegyverzet;
jéggé dermedt béna lábak
a hóban vertek gyökeret,
hol felfalta a dér a rügyet.

Don-kanyari mészárszéknek
sarkig tárva ajtaja.
Kétszázezer magyar honvéd
a vágóhídra hajtva,
a haza nem így akarta!

Az orosz "sakter bárdjától",
jórészük odaveszett.
A Doni-medence földje
mind elnyelé testüket…,
magába zárva a hõsöket.

És nem jõ tábori levél,
nem mesél a nyírfakéreg;
anyák szeme könnyben úszik,
gyászruhában feleségek,
Apa nélkül nõ a gyermek.

Nekünk csak emlékeznünk kell!
Megköveteli a hála!
Honért adták életüket,
égjen érettük a gyertya…,
s az örök mécses lángja!

Hõsök napjára
"Nékik fentrõl már az égi fény világít"

Csend, sûrû csend, a némaság fájó csendje,
Melyet olykor megtör egy-egy lélekharang.
Te, ki a mában élsz, gondolj a hõsökre,
Kiket sírok mélyén porhanyós hant takar.

Nem ön-ön magukért vállalták a halált,
Szívük diktálta hazaszeretet, s becsület.
Szolgálták híven istent és e Szent Hazát,
Lelkükben hit lángja táplálta a tüzet.

Nem maradt utánuk más, csak porló csontváz,
Nékik fentrõl már az égi fény világít.
Nékünk maradt az emlék és fekete gyász,
Meggyötört nemzetünk ma már békét áhít.

Felelevenítve sorsdöntõ csatákat,
Lebegjen szemünk elõtt közel és régmúlt,
Szívünkben nyíljon az emlékezés virága,
Idézzük fel elménkben mily rögös volt az út:

Négyszázötvenegy, a hun király Atilla
Csatát vívott, ez volt a Népek csatája.
Nyolcszázkilencvenkilencben Brentánál
Elfutott elõlünk a Berengár király.
Kilencszázhétben a pozsonyi ütközet,
Csúfosan vertük a keresztes sereget.

Kilencszázhuszonhat, Sankt Gallenig jutunk,
Visszaülhet trónjára a pápa miáltalunk.
Kilencszázötvenöt, csatát veszt a sereg,
Augsburgnál bizony tõrbecsalták õket.
Ezerötvenben, a Vértes hegy lábánál,
Megmutattuk nincs jobb harcos a magyarnál.

Ezerhatvannyolcban a Cserhalmi ütközet,
Kunoknak adánk itt harcászati leckéket.
Ezerkettõszáznegyvenegy, Muhi a "vég",
Tatár jõ, mint sáskahad, az egész ország ég.
Nikápoly, ezerháromszázkilencvenhat,
Zsigmonddal az élén, fut a keresztes had.

Ezernégyszáznegyvennégy, Várna kudarca,
Jagelló Ulászló odalett a viharban.
Ezernégyszázötvenhat, Nándorfehérvár
Templomainkban a harang ma is táncot jár.
Ezernégyszázhetvenkilenc, Kenyérmezõ,
Kinizsi Pál volt itt a nagy törökverõ.

Ezerötszázhuszonhat, a mohácsi vész,
Királyunk, seregünk egy szálig odavész.
Ezerötszázharminckettõ, Kõszeg helyt áll,
Jurisics Miklós küzd, s miénk marad a vár.
Ezerötszázötvenkettõ, Eger a nagy tét,
Dobó keseríti Ali pasa életét.

Ezerötszázhatvanhat, Szigetvár elesett,
Zrínyi Miklós megmutatta, mi a becsület.
Ezerötszázkilencvenhat, Mezõkeresztes,
A török szultán ismét gyõzedelmeskedett.
Ezerhatszáznégyben, Álmosd és Diószeg,
A Habsburgot verte a Bocskai sereg.

Ezerhatszáznyolcvanhat, felszabadul Buda,
Keresztes seregeknek sikeres ostroma.
Ezerhatszáznyolcvannégy, Nagyharsány, Szársomlyó,
Megszûnt itt a töröknek minden földi jó.
Szalánkemén, ezerhatszázkilencvenegy,
Bádeni Lajos õrgróf ver török sereget.

Ezerhatszázkilencvenhét, Zenta is szabad,
Vége a százötven éves török uralomnak.
Ezerhétszázhárom, Rákóczi idején,
Ocskay brigadéros gyõz Tiszabecsnél.
Ezerhétszáznégyben a Nagyszombati csata,
Vereséget szenved a kurucok csapata.

Ezerhétszáznyolc, kudarcba fullad Trencsén,
A továbbiakban már nincs semmi remény.
Ezernyolcszáznegyvennyolc, szabadságért küzdünk,
Pákozdról Jellasicsot Bécsig kergetjük.
Ezek után vegyesek a harci sikerek,
Egyszer osztrák gyõz, másszor magyar honvédek.

Ezernyolcszáznegyvenkilenc, Piski ütközet,
Gyõzelmét ülheti a Bem vezette sereg.
Beindul a dicsõ tavaszi hadjárat,
Nem sok babér terem ekkor az osztráknak,
Tápióbicske, Isaszeg, majdan Buda,
Egymást követõ gyõztes csaták sora.

Klapka György megvédi Komárom erõdjét,
Keserítve végig az osztrákok kenyerét.
Eddig a "nagytestvér" figyelt és hallgatott,
A "sógor" nyavalygására jött, és ránk rontott,
Mikor kezdénk hinni, szabadságunk közel,
Viharfelhõ tornyosul, mennydörgés jöve el.

Egymást követve, városaink mind elvesztek,
Segesvár, Temesvár, utolsónak odalett.
Ezerkilencszáztizennégy, Limanova,
Ismét jön a nagytestvér, de meg lett állítva.
'Kilencszáztizenöt Przemysl, Galícia,
Nagy a veszteségünk, de meghátrál a muszka.

Még ezerkilencszáztizenöt-tizenhét,
Isonzó, Doberdó, fagyhalál, halálrét.
Ezerkilencszáztizennyolc Piave folyó,
Halálvirágot szór a fennsíkról Montello.
Ezerkilencszáznegyvenegy keleti front,
A Magyar Királyi haderõ zászlót bont.

Ezerkilencszáznegyvenkettõ Tyimtõl a Donig,
A második hadsereg gyorsan felfejlõdik.
Ezerkilencszáznegyvenhárom Voronyezs,
A "nagytestvér" visszavág, odavész a sereg.
Ezerkilencszáznegyvennégy, visszavonulunk,
Veszteségünk jelentõs, de van akaratunk.

A román hadvezetés a muszkához áll át,
Tordánál szétverjük az áruló hordáját.
'Kilencszáznegyvenöt, hazánkra alkony száll,
Asztalunkról a "nagytestvér" mindent felzabál.
Kirabolt, széttépett, megalázott nemzet,
Ezerkilencszázötvenhatig tûr, szenved,

Újra megpróbálja letörni a rabigát,
Ki tatártól, töröktõl védte Európát,
Szembeszáll az orosszal, a vörös ördöggel,
Európa, s a nagyvilág nézi közönnyel.
Ásta sírunkat a nyugat ezer éven át,
A kelet megpróbálta bedöngölni hantját,

Mi mégis itt vagyunk, s nemzetünk is él,
Õsök ereibõl ezért folyt sok honfivér.
Isten valamiért feláldozta népünket.
A megváltó Jézusnak mártírkeresztet,
Nékünk rabláncot adott évszázadokon át,
Bár sokszor próbáltuk széttörni az igát.

Kell, hogy emlékezzünk a nemzet hõseire!
Közöttünk élnek, míg õket nem feledve,
Szívünkben nyílik az emlékek virága,
E véráztatta földön kívül nincs más haza!

Csendes a Don

Méltóságteljesen csak hömpölyög,
A halálosztó már nem dübörög.
Vajon él még elméjében a múlt
Mikor partján ezernyi lét kihunyt?
Gyilkos löveg a halált nem szórja,
Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

Talapzaton elnémult fegyverek
Mementóként; Nézzétek emberek!
Ádáz küzdelem színhelye volt,
Százezrek vére oktalanul folyt.
Vén hátán ma bárkáit ringatja,
Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

Mikor a kéklõ víztükör megvakult,
Katonáink alakja porba hullt.
Dombok és lankák õrzik a múltat,
Föveny fedi fájdalmas titkukat.
Most folyik szelíden kanyarogva,
Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

A jámbor folyó, volt vízválasztó,
Nemzetek fiait elhatároló,
Körülötte ólálkodott a halál,
Aki éjt nappallá téve kaszált.
Ma bús könnye partjait áztatja,
Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

Smaragdzöld nádast ringat a szellõ,
Eltelt már egynéhány emberöltõ,
Vizén és partján gyermekek vívják,
Fafegyverrel a vértelen csatát.
Néma a víz, zsivajuk hallgatja,
Csendes a Don…, sebeit nyaldossa.

A Don partján

Hová tûnt a magyar sereg?
Kérdezem a kéklõ eget.
-Nékik égi behívó jött,
Szolgálnak az angyalok közt,
Megtért lelkük mennyekbe szállt,
Fentrõl vigyázzák a hazát.

Fakereszt áll az út szélén,
Festék róla rég peregvén,
Háromszínû szalag rajta,
Gyenge szellõ lobogtatja.
Piros, fehér, zöld a színe,
Magyar honvéd emlékére.

Susog a nádas szelíden,
Halászbárka ring a vízen,
A mély iszapban alatta,
Egy szegény nemzet fájdalma.
Hallgat a víz, s a néma táj,
Gyászdalt huhog az éjmadár.

Csendes a Don, vize reszket,
Õrzi még a bús emléket,
Némaságból fel-felriad,
Látni véli a holtakat.
Fa levele sírva zizeg:
-Itt veszett a magyar sereg.

Doni sírkert Boldirevkában

Hõsök sírkertjébe érek,
Némán állok, mint szótlan keresztek,
Gondolatban sejlik a múlt,
Mikor a háború javában dúlt.
Dermesztõ volt a harci dörej,
Kénköves pokol tüze jött el,
Földön, vízen, s a levegõben.

Most tömegsírokban a honvédek,
Hant fed több mint nyolcezer tetemet,
Elmémben barázdát szánt a tudat,
Idegenben vesztek a hõs fiak.
Dalt hoz a szellõ a Don felõl,
Virágok szirma ezerszám tündököl,
A véres harctér zöld füvében.

A Doni harcmezõn

Elmémbe égtek a zöldellõ rétek;
Nyílik a fû közt a sok vadvirág,
Hol seregünk színe-java elvérzett,
Fájó dal szövi a múlt viharát.

Egy rettegett hanggal jött el a hajnal;
Vért fagyasztott a katyusa szava.
Leparoláztak a dicsõ halállal,
Nem tértek vissza hazánkba soha.

Fürdik a hold a csendes Don vizében;
Csillan a fény, kis halak pikkelyén.
Sok ezer katona pihen a mélyben,
Lelküket táplálja égi remény.

Fénylik az éjben a hadaknak útja,
Több ezer hõs jár a harci mezõn;
Tekints az égre és gondolj a múltra,
Vigyáznak ránk, Õk a védelmezõk.

Néma az egykori rozsdás fegyverzet;
Folydogál csendben a halk szavú Don.
Égnek merednek búsan a keresztek,
Gránitba vésve, kik védték a hont.

Galícia földjében

Jött a parancs, zubbony, bakancs,
Marhavagon, tûzõ napon,
Vár rád baka Galícia,
Erõd fala, poklok szava.

Fagyos a tél, ágyú zenél,
Akna robban, hús cafatban,
Néz a felcser, te elvérzel,
Jajszó, ének száll az égnek.

Fohász, ima, vajh mi haszna,
A hõs baka nem tért haza.
Sírba tették, betemették,
Jeltelenbe…, idegenbe.

Hegyek ormán, dombos lankán,
Völgyek ölén, patak mentén,
Utak mellett bús keresztek,
Mementóként a sírkertek.

Állok csendben, szegem fejem,
Néma könnyem törölgetem,
Kérdi fiad…, Uram mondjad,
E szörnyûséget miért hagytad?

Przemysl erõdje

Dermedten szemlélem e gigászi falakat,
Elmémben lapozom a borzalmas múltat.
Behunyom szemem, felbolydul a csend,
Sûrûsödõ léptek zaja, parancs szava cseng,
Becsapódó gránát robaj fülrepesztõn zeng.

Sebesültek imája fohászként Úrhoz száll,
Surrognak a repeszek, mint gyilkos éjmadár,
Üvöltõ gyászzenét bömbölõ lövegek,
Tüzes pokol kapujából a halál integet,
Válogatás nélkül viszi a holt tetemeket.

Nyitom szemem, de rettegek a valótól,
Pedig süket a csend, a holt lélek nem szól.
Némák a falak és nincsenek jajszavak,
Gránátrepeszek régóta nem rajzanak,
Penészvirág díszíti a dohos téglafalat.

Zokog az agg erõd, közel száz éve már,
Könnye a födémbõl s a falakból csordogál.
Siratja a szenvedõt, az ártatlan holtakat,
Vörös rozsda rágja az acélos vasat,
Cseppkõ gyanánt kiül rajta a sós, meszes oldat.

Nyög az anyaföld is e monstrum súly alatt,
Kettõs fájdalmában szíve szertehasadt.
Viseli terhét, mit rárakott a hatalom,
Több millió tégla, sok ezer tonna beton,
Véráztatta környezete mementó, sírhalom.

Hanttal betakarva az el nem csókolt csók,
A félbe szakadt gondolat, az elharapott szó,
A vágyak, a tervek, a magasztos érzelmek,
Istenre bízva számtalan elárvult gyermek.
Mert követelt a császár:- és a magyar becsület.

A Dolomitok hõseinek emlékére

Dél-tiroli hegyeken
hol lombos fa nem él már,
kõsziklák hasadékán
viruló gyopárvirág
hõsök sírját díszíti;
tetteiket dicsõ haza
már réges-rég feledi.

A dohos üregekben
még sok holt-lélek kószál,
méltó temetésre vár,
kit rég elvitt a halál,
csontja hever szerteszét,
és a sziklás Dolomitok
fehérségében elvész.

A vakító köveken
szikrát szór a napsugár;
ha néhanap erre jár
tévelygõ vándormadár,
az rekviemet regél,
elhunyt, névtelen hõseink
fehérre szítt csontjaiért.

Rejtélyes Pasubio

Hasadozó sziklák, láttátok a vihart,
A villámló felhõt, mit aknatûz kavart,
Fecskehadként rajzó gránátrepeszeket,
Szikrázón szétrobbant hófehér köveket.

Borzalmak borzalma elõttetek zajlott,
Mikor a lövegek hangja felmorajlott,
Ontották a halált számlálhatatlanul,
Felkelõ napfénynél, vagy ha lealkonyult.

Szemtanúi voltatok hogyan történt meg,
Pasubio csúcsa kíntól megremegett,
Õrült fájdalmában utolsót vonaglott,
Hatalmas kõtömeg szamárhátra omlott.

Láthattátok mikor hõsöknek vére folyt,
Mennybe menõ fohász, jó istenükhöz szólt,
Ha volt ki túlélte a gyilkos robbantást,
Kõsziklák nyelték el szétszabdalt végtagját.

Most itt fent a csúcson igézõk a sziklák,
Hófehér kövek közt selymes gyopárvirág,
Kavernák közt cikáz, zúg, dalol a szellõ,
Vállamon pihegõ szelíd bárányfelhõ.

Szégyenlõsen hunyom le szempilláimat,
Ne lássa egyik sem szememen a fátylat,
Könnycseppjeimet, mit fájó bánatom szült,
Hiszen e Golgotán sok élet megfeszült.

Hallgatnak a kövek, oly beszédes a csend,
Minden kis hasadék, történelem itt fent.
Számtalan hõst, akit ma sziklasír takar,
Könnyezve gyászolja olasz, osztrák, magyar.

Hajdani ellenfél mára mind jó barát,
Együtt hörpintik a vigasztalás borát.
Közösen idézik régmúlt borzalmait,
Hõs fiak emlékét szívük mélyén õrzik.

Októberi emlékképek

Ötvenöt é



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 3
Tegnapi: 17
Heti: 122
Havi: 643
Össz.: 124 325

Látogatottság növelés
Oldal: Hazafias versek
Albert Ferenc:Versek,prózák.Ősök nyomdokán történelem,haza,útleírás,érzelem - © 2008 - 2024 - gufi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »